Simon magyaráz

Görögországban lezajlottak a választások, nyertek az EU párti akárkik – erre megkönnyebbülés helyett esik a tőzsde, az elemzők ilyen-olyan bizonytalanságot meg kockázatot emlegetnek. Nem értem, mégse a jó fiúk nyertek? Előrángattam Simont, ezt magyarázza meg, ha tudja.

Én: Görögországban nyert az EU megállapodás betartását szorgalmazó Új Demokrácia nevű párt. Most akkor az euró megmenekült, vagy nem?

Simon: Ha arra gondolsz, hogy ezzel megoldódtak-e a problémák, akkor a válasz nem. Bármennyire is tiltakozik ellene romantikus éned, az euró sorsa nem egy választási eredményen múlik.

Én: Álljunk meg egy pillanatra. Eddig mindenki azt hajtogatta, hogy a görög választások hú-de-nagyon fontosak, mert ha nyernek az EU megállapodást elutasító erők, akkor jön az összeomlás. Most akkor mi van? Volt ennek a választásnak egyáltalán bármi tétje, vagy csak parasztvakítás az egész?

Simon: Volt tétje. Attól, hogy nem a görög választások döntenek az euró sorsáról, az eredmény igenis fontos – igaz, elsősorban a görögök számára. Ha az EU megállapodást elutasító pártok nyertek volna, akkor felborul az eddig kidolgozott görög válságkezelés. Ennek a következményeit senki sem tudja pontosan, de nagy eséllyel a görög állam csődjéhez vezet.

Én: Az eddig kidolgozott görög válságkezelés nem vezet csődhöz?

Simon: Az a célja, hogy ne vezessen csődhöz. A sikerre nincs garancia.

Én: Akkor nem egyszerűbb a görögöknek, ha a bizonytalan kimenetelű hosszú kínlódás helyett rögtön csődöt jelentenek?

Simon: Lehet, hogy az államcsőd nem hangzik olyan rettenetesnek, de kemény dolog, hidd el. Az ország képtelen lesz teljesíteni fizetési kötelezettségeit: nem csak hiteleit, hanem a nyugdíjakat és az állami alkalmazottak – orvosok, rendőrök, tűzoltók – bérét sem tudja fizetni.

Én: És mi lenne, ha csak a külföldieknek nem fizetnének?

Simon: Akkor külföldi árukat sem kapnának, hiszen ingyen senki sem szállít. Márpedig Görögország nagyon fontos dolgokat csak külföldről tud beszerezni: gyógyszert és energiahordozókat, hogy csak kettőt említsek.

Én: De a jelenlegi válságkezelést sokan bírálják, azt állítva, hogy a görögökre erőltetett megszorítások sehova sem vezetnek; az egész csak a hitelezőknek jó, akik bármi áron vissza akarják kapni a pénzüket. Szerinted nem így van?

Simon: A hitelezők nyilván vissza akarják kapni a pénzüket, de látva a helyzetet – fogcsikorgatva ugyan – elengedték a görög adósság felét. Egyszerűen nem igaz, hogy az eddigi válságkezelés csak nekik lett volna jó.

Én: Azt el kell ismerned, hogy ami eddig történt, az nem hozott érdemi javulást. Nem kellene mégis megpróbálni valami mást?

Simon: A görög válság oka nem pusztán az eladósodottság. A probléma fő oka az, hogy a görögök összességében többet költenek, mint amennyit termelnek. Ezt kétféleképpen lehet összhangba hozni: kevesebbet költeni vagy növelni a termelés értékét. Rövid távon ezek közül a költekezés visszafogása valósítható meg, de az érték növeléséhez szakképzett munkaerő, jól működő intézményrendszer meg ilyenek kellenek, ezt csak hosszú évek alatt lehet megteremteni.

Én: Akkor Németország miért csak a költekezés visszafogását erőlteti? Szinte mindenütt csak arról hallani, hogy a csak megszorításokra épülő válságkezelés nem működik.

Simon: Senki sem állítja, hogy működik. A németek a megszorításokon kívül igenis fontosnak tartják és emlegetik a reformokat, amik Görögország versenyképességét növelnék.

Én: Mégis mindig csak a megszorításokról hallani.

Simon: A görög válság jóval túlmutat önmagán, része az eurozóna – és az egész EU – válságának. Az pedig arról szól, hogy a világ jelenlegi legnagyobb gazdasági tömbjét milyen irányítási struktúra jellemzi majd. Ugyanúgy, mint a mi kis magyar politikai vircsaftunknak, ennek a játszmának is fontos része, hogy "ki uralja a kommunikációs teret" meg "tematizálja a közvéleményt".

Én: Arra gondolsz, hogy nem lehet elfogulatlan információkhoz jutni?

Simon: Ez messze nem ilyen egyszerű. Mondok egy példát. Az angolszász sajtó tele van az egyszeri görögök áldozathozatalával, elvétve foglalkozik bárki azzal, hogy a megszorítások utáni görög átlagbér még mindig több, mint a szlovák vagy a magyar duplája. A német vagy a holland sajtó egész más képet mutat. Ennek sok oka van: a hagyományosan EU szkeptikus észak-amerikai és brit olvasóközönség ízlésének kiszolgálása, a külföldi események belpolitikai értelmezése, de az is, hogy a meghatározó gazdaságpolitikai áramlatok leginkább az amerikaira hasonlító nagy nemzetgazdaságokból indulnak ki.

Én: Tehát egyfajta amerikai receptet írnak elő Európának?

Simon: Nem. A létező recepteket nemzetgazdaságokra írták, az EU pedig nem az. Nincs európai recept, csak tagállami, pedig a válság nem tagállami, hanem európai.

Én: Tehát mégis Matolcsy Györgynek van igaza: új, kreatív megoldások kellenek.

Simon: Matolcsy jól vette észre, hogy lovagolni kell, de fordítva ül a lovon: ő nemzetállami receptet keres, de az speciel van. Európáról nincs érdemi mondanivalója – legalábbis "az Európai Birodalom még létrejötte előtt megbukott tehát akadályozzuk meg a létrejöttét" zagyvaságot nehéz annak tekinteni.

Én: Na jó, de azt te sem gondolhatod komolyan, hogy az eddigi két év tökölése sikeres válságkezelés!

Simon: Európában sajnos nem az a kérdés, hogy mi a sikeres válságkezelés, hanem az, hogy mi a lehetséges. Abban nagyjából egyetértés van, hogy valami stimulus kellene, de arról sokan elfeledkeznek, hogy nincs meg az ezt megvalósító intézményi struktúra.

Én: Ha ezt a stimulus struktúrát érthetően is kifejtenéd…

Simon: Leegyszerűsítve: egyetértés van abban, hogy valakinek egy rakás pénzt kellene pumpálni az európai gazdaságba, de milyen pénzt, és ki fogja az intézkedéseket végrehajtani? Az EU éves költségvetése a fele annak az összegnek, amit az USA kormánya gyorsan betolt a Fannie Mae és Freddie Mac intézményekbe, nem stimulusként, hanem "csak" az összeomlást elkerülendő. Az EU "kormánya" és "nemzeti bankja" teljesen másképp működnek, mint amerikai vagy tagállami társaik. A pénz is, a hatalom is a tagállamoknál van, de a problémát csak együttműködésben tudják megoldani – az együttműködés viszont akadozik.

Én: Vagyis szerinted nem az euró a problémák oka, hanem az együttműködés.

Simon: Így van. Leszámítva a periféria versenyképességi helyzetét, a jelenlegi probléma Európában alapvetően kormányzási, és ennek az eurozóna jelenlegi irányítási rendszere is része. Az euró része a problémának, de nem oka. Figyelembe kell venni a megoldásban, az euró megszűnése nem megoldás.

Én: Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint Görögországnak előbb-utóbb úgyis ki kell lépnie, és akkor már inkább előbb, mint később.

Simon: Valóban. És azt is mondja, hogy aki a kilépésről szóló döntést meghozza, az véget vet a politikai karrierjének.

Én: Igen, úgy fogalmaz, ez a "nagyon nukleáris opció".

Simon: Vagyis ehhez egy olyan görög politikusra lenne szükség, aki feláldozza saját politikai karrierjét az ország hosszú távú érdekeiért. A görög politikai elit eddig már mindent bemutatott, beleértve a hivatalos adatok meghamisítását. Mégis, honnan kerülne elő egy ilyen vezető? És ha valami csoda folytán előkerül egy, mivel fog kampányolni? "Helló, én vagyok az önzetlen államférfi, aki meglépi azt, amitől elvesztitek a vagyonotok felét és meg akartok majd lincselni, de nyugodtan szavazzatok rám"?

Én: Szerinted tehát annak, amit Krugman mond, nincs értelme.

Simon: Hogyne lenne. Krugman kitűnő tudós, de nem gazdaságpolitikai döntéshozó; ő arról beszél, mit kellene lépni, nem arról, hogy mit lehet. Az a gazdaságpolitika feladata, hogy összeházasítsa a gazdaságilag szükséges lépéseket a politikai lehetőségekkel.

Én: Vagyis tartunk bármennyivel is előrébb, mint két éve?

Simon: Igen. A tagállamok szorosabbra vonták az EU gazdaságpolitikai irányítását, bár a folyamatnak még nincs vége. A britek, akik hagyományosan ellenzik az ilyen lépéseket, már nem akadályozzák ezt, csak kimaradásukat jelezték. A szorosabb irányítással párhuzamosan az Európai Központi Bank az év elején betolt csaknem 500 milliárd eurót a gazdaságba, a németek merevsége is lassan enyhül.

Én: Ezek szerint optimista vagy?

Simon: Optimista? Két év után ott tartunk, hogy nemsokára talán meglesznek a feltételek ahhoz, hogy az európai válságot kezelni lehessen. Mi a halál ad okot itt optimizmusra?

Én: A lehetséges dolgokat meglépték, vagy nem ezt magyaráztad eddig?

Simon: Nem. Azt lépték meg, amit muszáj volt meglépni ahhoz, hogy esély legyen a válság kezelésére. Engem ez nem tölt el optimizmussal.